Az ember által kipusztított állatfajok jelképévé vált dodómadár egyik utolsó példányát, a koponyájának legfrissebb vizsgálata alapján, fejbe lőhették. A történészek szerint a röpképtelen madarat egy 17. századi londoni házban tartották és úgy vélték, hogy betegség miatt pusztult el, ám koponyájában a frissen végzett elemzéssel ólomsörétet találtak, amit a szárnyasok vadászatára használnak.
Az Oxfordi Egyetem több mint 300 éve őrzi a dodó mumifikált koponyáját és lábát természettudományi múzeumában. Az egyed maradványai képviselik a létező legteljesebb dodócsontvázat, valamint a madár egyetlen fennmaradt szövetmintáját. A maradványok felbecsülhetetlen tudományos értéket jelentenek azok számára, akik tanulmányozni akarják a kihalt fajt.
Az Oxfordban őrzött dodó koponyájáról a Warwicki Egyetem kutatócsoportja CT-vel készített felvételeket, hogy a koponya háromdimenziós mását előállíthassák. A felvételek bebizonyították, hogy a madarat hátulról találták el a fején és a nyakán. Mark Williams, a kutatócsoport egyik tagja a BBC-nek elmondta, azért akarták megvizsgálni a dodót, hogy anatómiáját és életmódját jobban megismerjék. “Legvadabb álmainkban sem reméltük, hogy ilyesmit találunk” – tette hozzá.
Az egyed egy gyűjtemény részeként érkezett Oxfordba a 17. században. Paul Smith, a múzeum igazgatója “nagyon meglepődött”, amikor megtudta, hogy a dodó bőrébe és csontjába ágyazódott sörétre bukkantak a kutatók.
A mauritiusi dodó vagy dodógalamb (Raphus cucullatus) az ember által kipusztított állatfajok jelképévé vált. A röpképtelen madár egy méter magas volt, testtömege elérhette a 23 kilogrammot. Nagy feje, erőteljes csőre, csökevényes szárnya, vaskos lába volt. Mauritius őserdeiben talajlakó életmódot folytatott, növényi termésekkel és kisebb gerinctelen állatokkal táplálkozott. 1638-ban holland telepesek érkeztek az addig lakatlan szigetre, és a dodógalambok rövid időn belül kipusztultak.
Az utolsó élő példányt 1662-ben látták. A dodóknak nem volt természetes ellenségük a szigeten, így az embertől sem féltek. A tengerészek könnyűszerrel a fedélzetre csalogathatták őket, hogy friss élelmük legyen a hosszú hajóutak során.
A dodók kihalásához hozzájárultak a telepesek által behurcolt háziállatok és patkányok, amelyek felfalták a földön fészkelő madarak tojásait, valamint az élőhelyük zsugorodása is. A szerencsétlen sorsú madár kipusztulását mindaddig nem is érzékelte az ember, amíg szerephez nem jutott 1865-ben Lewis Carroll Alice Csodaországban című meséjében.
