A halotti szertartás pontos leírását a hindu halottas könyv, a Prétakalpa (holtak rítusa) tartalmazza. Az ott leírtakhoz nagyon hasonlóan zajlik Varanasiban is a szertartás.
Amikor meghal valaki, testét megmossák, haját és körmét levágják. A férfi halottat tiszta fehér, a nőt pedig színes lepelbe csavarják, és virágokkal borítják. Az elhunyt legidősebb közvetlen férfi családtagja (általában a fia, az apja, a testvére vagy a férje) kopaszra nyíratja a haját, és fehér ruhába felöltözve vezeti a gyászmenetet, amely órákig is eltarthat. Varanasi szűk sikátoraiban gyakran összefuthatunk ilyen menetekkel, amint a résztvevők ütemesen kántálják: Rám nám szatja he! (Ez tükörfordításban azt jelenti, hogy „Ráma neve az igazság”.)
A menet mindig a Gangesz partján ér véget. Egész pontosan vagy a Manikhárnika ghatnál vagy a Harischandra ghatnál. Előbbi a halottégetés fő helyszíne, itt mindig számos máglya ég, párhuzamosan akár szertartások tucatjait is végzik.
Amikor a holttesttel megérkeznek a folyópartra, akkor a testet rituálisan ötször megmerítik benne. A Gangesz vize lemossa a bűnöket, mintha utolsó szent fürdőjét venné az elholt. A mindennapokban ez sokszor úgy néz ki, hogy a test akár fél órát is a vízben ázik, amíg a halottégetők nem érnek rá vele foglalkozni.
Ezután ráhelyezik a testet a halott vagyoni helyzetétől függő méretű máglyára (a fa igen drága), gyakran a hordozó ravatal fáját is összetörik és elhelyezik a testtel együtt. Az aranyszállal átszőtt felső takaróleplet leveszik a holttestről, a szájába kenőcskeveréket tesznek, a testet több helyen is bekenik ezzel. Néha magát a máglyát is meglocsolják ghível és befüstölik tömjénnel. A máglyára szantálforgácsot is vetnek, és a szertartást vezető legidősebb férfirokon többször körbejárva a halottat a rituálé által előírt módon meggyújtja a tüzet. Amíg ég a tűz, a rokonság a közelben összegyűlve hosszú részleteket recitál különböző szent szövegekből.
A test elégetése másfél – két órát is eltart, időnként a halottégetők égést elősegítő port szórnak a máglyára. A hamvasztás befejeztével – ha szükséges – a legidősebb férfirokon szétzúzza az épen maradt csontokat egy erős bottal, legfőképp a koponyát, hogy a lélek szabadon távozhasson. Zárásként még hoznak neki egy korsó vizet a Gangeszból, amelyet a válla fölött ráönt az elhamvasztott testre és maga mögé dobja a korsót, hogy az darabokra törjön. Ezzel a rituálisan megszakítja a rokoni kapcsolatot a halott és az ittmaradt család között, hogy a lelket semmi se kösse többé ehhez a világhoz. Az elhunyt hamvait vagy belekotorják a folyóba.
Azt még érdemes tudni, hogy a csecsemőket, a terhes nőket a szent embereket és a kigyómarásban elhunytakat haláluk után nem égetik el. Ugyanis ők tisztának számítanak, így nincs szükségük a szertartás által nyújtott megtisztulásra. Akit nem szükséges elégetni azokat egyszerűen csak a folyóba helyezik, így nem ritka látvány a Gangeszen úszó hulla, a túlparton pedig néha halomba gyűlnek a csontok is.
A halált követő egy évben még minden hónapban kell tartani egy kisebb szertartást, majd a gyászév letelte után is évente mutatnak be áldozatot a halott lelkéért. E rítusok vallási célja a biztos és végső átmenet az elhunyt számára egyik életből a másikba, gyakorlati célja és haszna pedig a gyász feldolgozásának elősegítése és az elhunyt családjának összetartása.
