Pagpag a neve annak az élelmiszer-hulladéknak, mely a gyors- és egyéb éttermekből szemétként kikerül. Gyakorlatilag jellemzően a papír és műanyag csomagolóanyagok és a tálcákon, tányérokon hagyott maradékok összefoglaló neve. Az indonéziai és fülöp-szigeteki nagyvárosokban, például Manila nyomornegyedeiben élő emberek egyetlen proteinforrása.
Erre szakosodott csoportok gyűjtik össze esténként a bezsákolt hulladékot a városi éttermek szeméttárolóiból és szállítják a nyomornegyedekbe. Itt a többi újrahasznosítható hulladékkal (PET-palackok, üvegek) együtt a húsmaradékokat is fajtánként szétválogatják és összegyűjtik, megmossák. A „pagpag” hangutánzó szó, onnan adódik, amikor a még húsfoszlányokat tartalmazó csontokat a szemétkonténer falához kocogtatják, hogy a többi maradéktól (rizs, zöldségmaradványok) megszabadítsák.
Az így nyert „élelmiszert” jobb esetben saját maguk hasznosítják; fűszerezéssel feljavítva újrafőzik vagy újrasütik azt, rosszabb esetekben és gyakran továbbárusítják azt, családoknak, lacikonyháknak. Természetesen a fogyasztók körében mindennaposak a fertőzések (Koli baktérium, Staphylococcus aureus és szalmonella), de ezek a szegénynegyedekben, ahol folyóvíz és csatorna sincs, ezek egyébként is mindennapos jelenségek.
A szemét, főleg az ételmaradékokat tartalmazó zsákok a világnak ebben a sarkában értéknek számítanak. Az élelmesebbek esténénként beszerző körutakat szerveznek, lestrapált teherautóikkal vagy egyéb szállítóeszközeikkel sorra látogatják a „lelőhelyeket”, éttermek és cégek szemétlerakóit, és innen szállítják el a szó szerint zsírosabb falatokat. Persze a szeméthez jutáshoz „protekció” szükséges, gyakran fizetnek az őröknek, hogy az „első leválogatás joga” őket illesse meg.
Bérelt és zárható lerakókba viszik az árut, ahonnan másnap hordják ki az udvarra, szelektálni. A zárt térben már a helyiek sem tudnak dolgozni a bűz és a hőség miatt. A „raktárakban” macska méretű patkányok rohangálnak, amik egyáltalán nem félnek az emberektől.
Az igazán szegényeknek a szeméttelep marad, ezek közül az igazán hírhedtek a Payatas Quezon City-ben, vagy a Smokey Mountain a manilai Tondo-ban. Ezeken a telepeken több százezren élnek a városi hulladékból, elsősorban a plasztikflakonok, fémalkatrészek gyűjtésével tesznek szert rendkívül szerény jövedelemre, de az éttermi hulladékok sem kerülik el a gyűjtögetők érdeklődését.
A friss, még nem büdös ételhulladék nagy részét még a helyszínen elfogyasztják, a már kellemetlenebb szagú részt típusonként (hal, marha, csirke, disznó) szétválogatják. Igazi ünnep, amikor a még érintetlen szendvicseket és ételeket találják meg, amiket az éttermek záráskor vagy túl hosszú állásidő után szórnak ki.
Egy kis zacskó, csont nélküli, típus szerint szelektált hulladék-hús 20 peso (kb. 30 euró-cent, 100 forint). Ez az összeg a szegények számára megfizethető, és így húshoz tudnak jutni.
A megvásárolt pagpag-ot a vevők, miután hazaviszik, átmossák, majd újrasütik – vagy főzik, eddigre ugyanis szinte minden esetben bűzlik az alapanyag. Manila átlaghőmérséklete szinte egész éveben 30 fok körül van, és a pagpag a „végfogyasztóihoz” néhány nap alatt jut el, hűtés nélkül (és szemétben). Persze az átsütés-átfőzés sokat nem segít a kórokozókkal szemben, de ezekben a szegénynegyedekben a higiénia egyébként sem tartható, és az itt élők szervezete többé-kevésbé hozzászokott az efféle kihívásokhoz.
